Heim Klára,
Rólam…
Ha visszaemlékszem, az első alkotásaim négy éves koromban születtek a dédapám asztalos műhelyében. Ma is az orromban érzem a nekem térdig érő, frissen háncsolt fűrészpor illatát. Az első pillanattól kezdve elvarázsolt és magával ragadott az alkotás utáni vágy, mely azóta sem apadt. Az első példaképem csinált nekem egy fa kalapácsot, és mikor mosolyogva odaadta, csak annyit mondott: Szögelj kislányom, csak szögelj! És én szögeltem. Mindent. Még azt is, amit nem kellett volna…
Pár évvel később, mire már teljesen elkopott az a kis fakalapács, grafitceruzát fogtam a kezembe. Édesanyámtól kaptam, hogy lefoglaljam magam. De az is gyorsan elkopott, így kaptam egy másikat és aztán még nagyon sokat. Nem tudtam és nem is akartam leállni. Csak rajzoltam és rajzoltam. Mindenhová és mindenre. Még oda is, ahová nem kellett volna…
Édesanyám legjobb barátnője, - aki vérbeli festőművész volt, akárhányszor átjött hozzánk, közös rajzolásra invitált a kis piros asztalomhoz. Odakuporodott mellém és elvarázsolt az alkotásaival. Libabőrös lettem a csodálattól, amit egy sima papírlappal és egy egyszerű grafitceruzával művelt. Rengeteg inspirációt és tudást adott át nekem azokon a késő esti, órákig tartó varázslatokon.
Sok év telt el és sok víz folyt le azóta azon a bizonyos folyón is. Nagy volt a sodrás, és engem jó ideig más irányba vitt. Hétéves koromban már profi versenysportoló voltam. Bár néha kedvtelésből rajzolgattam még, a tornász-lét lett az életem középpontja. Edzésről edzésre, versenyről versenyre jártam. Mivel mindig maximalista voltam a munkámmal kapcsolatban, a befektetett munka meghozta a gyümölcsét. Felnőtt koromra talán még gyorsabb lett a sodrás, és a torna a munkahelyemmé vált. Szakedzőként rengeteg gyereknek segítettem abban, hogy ők is elérjék áhított céljaikat. Heti hat edzés, koreográfiák, ruhavarrás, zene vágása, versenyekre való felkészítések töltötték ki időm nagy részét. Imádtam! Imádtam, mert az is egy alkotás volt. A gyerekek boldogságtól csillogó szeme, ahogy elérték álmaikat, minden verejtékes munkáért kárpótolt. Közeli barátaim és családtagjaim ezen időszakom alatt sem felejtették el, hogy a művészet a lényem része. Folyamatosan különböző kérésekkel és igényekkel kerestek meg. „Csak egy festmény kéne a most nyíló kávézómba, csak fel kéne újítani a nagyszüleim régi szekrényét, csak egy mókás rajzot kéne készíteni a gyerekem szobájába, vagy csak egy nagy dekoráció kéne az irodámba!” Ilyen és ehhez hasonló kérésekkel kerestek folyamatosan, és én sosem tudtam ellenállni. Csak alkottam megint, mindenhová és mindenkinek. Még oda is, ahová nem is kérték…
Ezek a pillanatok voltak azok, melyekben sosem fáradtam el. Olyan töltést adott az alkotás, mint semmi más. Alkottam, ha boldog voltam és alkottam éjszakákon át akkor is, ha valami nagyon gyötört itt belül.
Szeretteimtől közben folyamatosan azt hallgattam, hogy miért nem kezdek valamit a kezeimben rejlő tehetséggel? – Nem érek rá!- vágtam rá azonnal. Ők sosem értették. Nem csoda, hisz ezt csak egy művész értheti meg igazán. Egy művész értheti meg azt, hogy kell, amikor az idő megáll és nem sürget. Kell a lehetőség, hogy elő tudjon jönni az a hétköznapok súlya alatt elnyomott énem, aki képes az alkotásra. Képes arra, hogy máshogy lássa és érezze a világot. Egy olyan világot, amit meg kell osztani, meg kell mutatni másoknak is. Alkotás közben nem lehet hozzám szólni és nem is hallok meg semmit. Olyankor csak hármasban vagyunk. Én, saját magammal és a csodával, amin éppen akkor dolgozom. Régebben, idő hiányában, csak ritkábban tudtam eljutni erre a varázslatos szintre.
Aztán az a bizonyos folyó sodort megint tovább, és az élet dobott valamit. Időt. Azt az időt, ami lehetőséget nyújtott arra, hogy fantáziámat elengedve kiteljesedjek az alkotás örömében. Munkásságom autodidakta módon tanultam, tanulom és fejlesztem a mai napig. Célom hogy színt, melegséget, különlegességet csempésszek az otthonokba. Legfontosabb eszközeim a szív és a szeretet.
Gazdag vagyok, mert a munkám a szerelmem. Támogatóim a férjem, kisfiam, családom és barátaim, akik a rendíthetetlen hitükkel, mindvégig mögöttem álltak.
Ma már a saját műhelyemben alkotok, és ahányszor a kezembe fogok egy kalapácsot, hallom mosolygó dédapám szavait: Szögelj kislányom, csak szögelj! És én csak szögelek…
